Újrakezdők

Életem Szólj hozzá!

Életem

By: konya.aniko 2018. augusztus 06.

Előszó 

A végleges diagnózist 2015-ben állapították meg: borderline személyiségzavar. Korábban volt itt minden: akut polimorf pszichotikus zavar, skizoaffektív zavar, depresszió, paranoid skizofrénia... A diagnózisok megviseltek. Mikor azt mondták, paranoid skizofrén vagyok, meg akartam halni. Több öngyilkossági kísérletem volt, de szerencsére nem sikerültek. 

borderline-nal megbékéltem. Ez nem elmebetegség, hanem személyiségzavar. Azt jelenti, hogy hullámzik a hangulatom, intenzívebbek az érzéseim, és nehezebben is kezelem őket, mint mások. Ebben segített rengeteget a három évig tartó mentalizációs terápia. A mentalizáció lényege, hogy felismerd a saját és mások érzéseit, több szempontból nézz rá egy helyzetre, több lehetséges okot és magyarázatot találj, és ne gondold azt, hogy tudod, mi van a másik fejében... A borderline-osokra jellemző a fekete-fehér gondolkodás; vagy minden happy, vagy minden rossz, nincs átmenet. A mentalizáció arra tanít, hogy az élet nem egyszínű szürke, hanem szivárványszínű, egyszerre van jelen jó és rossz. Megtanultam, hogy ne fejből, agyból beszéljek az érzéseimről, anélkül, hogy valóban érezném és átélném azokat... 

A legtöbb borderline függő is egyben. Nekem a mai napig nehéz úgy gondolnom magamra, hogy függő vagyok. Voltak problémáim az alkohollal, és volt olyan időszakom is, amikor kapcsolatfüggő voltam. Azt mondják, a függőségből nem lehet kigyógyulni. Én ebben nem hiszek. Meg lehet tanulni kezelni és kontrollálni. Én ma már simán tudok úgy alkoholt fogyasztani, hogy megállok egy-két pohár után, és egyáltalán nem érzem szükségét annak, hogy minden nap igyak. Még ha nehéz helyzetbe kerülök, akkor sem az az első, hogy a pohár után nyúljak. 

Hosszú évekig benne voltam egy rossz kapcsolatban, ahol érzelmileg bántalmaztak, ahol elkezdődtek a problémáim az alkohollal és ahol előjött a kapcsolatfüggőségem. Akkor is küzdöttem ellene, többször kiléptem a kapcsolatból, de a ragaszkodásom mindig visszahúzott hozzá. Végül sikerült végleg lezárnom a kapcsolatot, és remélem, hogy ezzel a kapcsolatfüggőségemet is. 

 Sokan még mindig úgy gondolják, hogy szégyen pszichológushoz fordulni, segítséget kérni, nem merik megmutatni a gyengeségeiket, hibáikat, bevallani, hogy nem mindig tudnak kellően erősek lenni. Emberek vagyunk, esendőek. Néha szükségünk van egy jó szóra, tanácsra, iránymutatásra, vagy csak arra, hogy valaki meghallgasson minket, valaki, akinek őszintén elmondhatjuk a félelmeinket... 

 Mindenki fél. Van, aki tudja kezelni, és van, aki emiatt megreked egy helyben és mozdulni sem tud. 

Van megoldás. Nézz szembe a félelmeddel, bátran menj elébe, tedd meg, lépd meg a félelmed ellenére! Meg fogsz lepődni azon, mi fog történni. Ezt persze nagyon könnyű mondani. Tudom, hogy megtenni nehezebb. De hidd el, csak az első lépés nehéz, tapasztalatból mondom. Az első lépést követi a második, a harmadik, és egyszer csak azon kapod magad, hogy elérted a célod. 

Nem muszáj egyedül szembenézned a félelmeiddel. Mindig van valaki, akire számíthatsz. Lehet, hogy most azt mondod, nem, a te életedben nincs senki, akire számíthatnál, téged nem szeret senki, de biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. 

Nem az a célom, hogy megváltsam a világot. Az életemről, tapasztalataimról, érzéseimről olvashattok, szeretném megmutatni, miken megy keresztül egy borderline nő. Ha te is borderline vagy, lehet, hogy néhol magadra ismersz és azt mondod, ilyen érzéseim nekem is szoktak lenni. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül, más is megéli azokat a dolgokat, amiket te. Ha pedig egészséges és „normális” vagy, belepillanthatsz egy másik világba. Láthatod, milyen az, amikor valaki különbözik tőled, máshogy működik, máshogy éli meg az életet. 

 

 Az első 21 év 

 

Életem első 11 évében egy kertvárosi panelban éltünk. Az óvodából nem sok emlékem van, csak az, hogy annyira közel volt a lakásunkhoz, hogy amikor a nővérem iskolás lett, engem egyedül is elengedtek az óvodába vezető útra. Nagyon rossz étvágyam volt óvodás koromban, az óvónők addig nem engedtek felállni az asztaltól és játszani, amíg legalább pár falatot nem ettem. Emlékszem arra is, amikor fiúk-lányok vegyesen elbújtunk a faházban, és megmutattuk egymásnak, kinek mije van. 

Az általános iskolában tesi tagozatos osztályba jártam. Többféle sportot kipróbáltam, de végül egyiknél sem maradtam meg. Gyakran verekedtem a fiúkkal, és az osztályfőnök behívatta a szüleimet, mondván, terrorizálom az osztályt, mindig mindenkinek azt kell csinálnia, amit én akarok. 

Csak öt évfolyamot jártam általánosba, a hatodikat már egy hatosztályos gimnáziumban kezdtem. Ott teljesen lenyugodtam, visszahúzódtam, és a tanulásra koncentráltam. 

A gimiben angolul és németül is tanultam. Elkezdtünk levelezni egy ismerős német család lányával. Annyira jóba lettünk, hogy 15 éves koromban meghívtak magukkal egy kéthetes nyaralásra IbizáraIbiza leírhatatlanul gyönyörű és nyüzsgő, életre szóló emlék. Esténként a barátnőmmel kettesben felfedeztük a várost, a szórakozóhelyeket, akkor ittam életemben először alkoholt, ott gyújtottam rá életem első cigarettájára, és a szüzességemet is Ibiza tengerpartján vesztettem el. Annyira megbántam utólag, hogy miután hazajöttem, elkezdtem magamat büntetni és bántani. Nem voltam hajlandó tovább táplálni a testemet. Voltak olyan napok, hogy egész nap egy darab kekszet ettem. Lefogytam 34 kilóra. Aztán egy nap az angol tanárnőm megjegyezte, hogy rengeteget fogytam, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, segíthet-e valamiben. Nem ítélkezett, nem akart megmenteni vagy megváltoztatni, csak annyit mondott, hogy jó lenne, ha 4 kilót felszednék, mert akkor már 38 kiló lennék. Nekem ennyi elég volt, ott és akkor ennyire volt szükségem. Elkezdtem újra enni, többször keveset. Semmi étvágyam nem volt, de nem is esett rosszul az étel. Tudtam, hogy ha élni akarok, ennem kell. Lassan helyrejött az étvágyam, újra normálisan tudtam enni, és felszedtem pár kilót. Életre szóló lecke volt, ezt követően soha többet nem éheztettem magam, és nem is fogom soha többé. Nálam nem arról szólt, hogy fogyni akartam, mert kövérnek láttam magam. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok kövér, de nem szerettem magam, úgy éreztem, nem érdemlem meg az ételt. 

Miután helyrejött a táplálkozásom, a sulira fókuszáltam. Eltelt két év, 17 éves lettem, és elkezdhettem diákmunkát vállalni. A következő két évben egy McDonald's-ban dolgoztam suli mellett. Kemény időszak volt, de igazából élveztem, szerettem a pörgést. 

Gimi után felvettek az egyetemre, kommunikáció-magyar szakra. Az első 3 év arról szólt, hogy szoktam a szabadságot, a bulikat, ismerkedtem, és végül megtaláltam a társaságomat. 

 

 Az első pszichózis 

 

Harmadéves voltam az egyetemen, mikor szerelmes lettem. Egy évig tartott a felhőtlen boldogság, aztán minden összeomlott. Elutaztunk a párommal és az ő baráti társaságával Horvátországba nyaralni. Kedveltem a barátait, jóban voltam velük, és nem zavart, hogy a párom esténként korán lefeküdt, én jól elvoltam az egyik barátjával. Aztán azon kaptam magam, hogy elkezdtem vonzódni a fiúhoz, ebből pedig lelkiismereti kérdést csináltam. Az járt a fejemben, hogy ha valaki máshoz vonzódom, akkor már nem vagyok szerelmes. Tapasztalatlan voltam, és szigorú önmagamhoz. Mikor hazautaztunk, leültettem a páromat, és elmondtam neki, hogyan érzek, mi jár a fejemben. Mindketten sírtunk, mégis a szakítás mellett döntöttünk. 

A következő három hetet az ágyban fetrengve, sírva töltöttem, és a végére elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. 

Egy gyönyörűszép napos augusztusi reggel, vagyis inkább délben felébredtem, ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy egy barátnőm hívott. Felkeltem, kávé, cigi, egyedül voltam otthon, és visszahívtam a barátnőmet. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Bementem a belvárosba, és beültünk egy kocsmába. Rendeltünk egy sört, és elkezdtünk beszélgetni. Nagyon furán éreztem magam, amit el is mondtam neki. Elmondtam, hogy úgy érzem, kamerával figyelik minden mozdulatomat, benne vagyok az újságokban, tv-ben, és mindenki ismeri a történetemet, mindenki tudja, mi történt, mit érzek, mi jár a fejemben. Ezt nem fenyegetőnek éreztem, ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy mindenki nekem akar segíteni, a világ összeesküdött arra, hogy segítsenek nekem. 

Ahogy beszélgettünk, egyszer csak eszembe jutott egy srác, akivel korábban kavartunk, és mondtam a barátnőmnek, hogy fel fogom hívni és aznap nála fogok aludni. 

Pár óra után elköszöntünk egymástól a barátnőmmel, aki elindult a buszmegállóba. Én leültem egy padra, és éppen a telefonomat kerestem, hogy felhívjam a srácot, amikor megjelent a barátnőm, és elmondta, hogy nem mer így itthagyni. Elmondta, hogy ő mániás depressziós, ezért valamennyire van tapasztalata ilyesmiben, és hogy nagyon aggódik értem, menjek orvoshoz. Én is éreztem, hogy valami nem oké, de nem voltam abban az állapotban, hogy összerakjam a képet. 

Végül a barátnőm hazaindult, én pedig felhívtam a fiút. Akkor már két éve nem beszéltünk egymással. Ennek ellenére, mikor megkérdeztem, hogy nála alhatok-e, csak annyit kérdezett, hogy „csak ma szeretnél nálam aludni”? Mondtam, hogy igen, és megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozunk. 

Nem sok mindenre emlékszem abból, amiket neki mondtam, de az kristálytisztán megvan, mennyire meg volt ijedve. Ő is azt mondta, menjek orvoshoz, és hogy pszichopata vagyok... 

Végül nem aludtam nála, leültem egy padra, és vártam az első buszt. Az első busszal mentem haza, a szüleim már vártak. Elmondták, hogy a barátnőm felhívta őket, és aggódnak értem, meg kérdezték, hogy merre jártam, mert kimaradt egy teljes nap. Elmondtam, hol voltam, de szerintük az az eggyel korábbi nap volt, és kimaradt egy nap az emlékezetemből... 

Anya sírt, és kérlelt, hogy menjek el vele a háziorvoshoz, elkísér. Igent mondtam, és elmondtam mindent a doktornőnek azzal kapcsolatban, hogy mire emlékszem, mi történt, mit érzek, és milyen gondolataim vannak. Ő erre azt válaszolta, hogy ad egy beutalót a kórházba, és valószínűleg egy darabig ott kell majd maradnom. Elmentünk a kórházba, ahol újra elmondtam mindent. Azt mondták, menjek haza, csomagoljak össze, majd jöjjek vissza, mert pár hétig itt kellene maradnom. Nekem ezt már nem sikerült felfognom. Hazamentünk és összecsomagoltam, de az volt a fejemben, hogy nyaralni megyek. 

Az első beszélgetésem egy fiatal férfi rezidens orvossal történt, akiről rögtön megállapítottam, mennyire jóképű, és mennyire megnyugtató. Aztán másodszor egy fiatal nővel beszélgettem, és arról volt szó, hogy ő lesz a kezelőorvosom. Én tiltakoztam, és mondtam, hogy a pasit szeretném orvosomnak. A válasz az volt, hogy az túl veszélyes lenne. Ennek ellenére úgy lett, ahogy szerettem volna, a pasi lett a kezelőorvosom. 

Onnantól kezdve a következő három hétben rengeteget beszélgettünk, sokszor még este 10-11-kor is, vagy ha éjjel felébredtem, akkor is. Volt, hogy haragudott rám, mert rászóltak amiatt, hogy túl sokat foglalkozik velem, és elhanyagolja miattam a többi betegét. 

Nekem nagyon jólesett a törődés, és beleszerettem... Elmondtam neki, mit érzek, mire ő azt válaszolta, hogy neki is vannak érzései felém, de ő az orvosom, így nem lehet köztünk semmi. Meg elmondta, hogy már így is fejmosást kapott a főnökétől, mert észrevette, hogyan érez irántam. 

A hallucinációimra és téveszméimre azt mondta, nem kell megijedni, lehet, hogy azért vannak ilyen gondolataim, mert a jövőben ezek valóban meg fognak történni... Azt is mondta, hogy ő hisz a telepátiában, és könnyen lehet, hogy telepatikusan szoktunk kommunikálni. Nekem ez sok volt, még akkoriban is racionálisabb voltam ennél, úgyhogy közöltem vele, hogy ő sem normális. 

A diagnózist csak a legvégén tudtam meg. Azt mondta, pszichózisom volt, a diagnózis pedig akut polimorf pszichotikus zavar. Ez azt jelenti, hogy egy átmeneti pszichés zavar, aminek a kialakulásáért több ok a felelős. Ilyen ok az alkohol, a fű, a genetika és persze a szakítás. 

Én nem tudtam elfogadni ezeket az okokat, azt hajtogattam, hogy ezek még kevesek lettek volna ahhoz, hogy megőrüljek. Képtelenebbnél képtelenebb magyarázatokat találtam, például hogy biztos megöltem valakit, csak nem emlékszem rá...

A. végül úgy engedett haza, hogy azt ígérte, egy évig kell csak szednem a gyógyszereket, utána abbahagyhatom, és soha többet nem fog előfordulni velem ilyen. Megadta a telefonszámát és az e-mail címét, hogy ha bármi van, nyugodtan keressem

Miután hazamentem, be kellett jelentkeznem a lelkigondozóba, mert a következő egy évben oda kellett járnom terápiára és gyógyszert íratni. Szedtem a gyógyszereket, és folytattam az egyetemet. Kezdetben persze még voltak furcsa gondolataim és érzéseim, olyankor mindig felhívtam A.-t, vagy éppen e-mailt írtam neki. 

Újra összejöttünk G.-al, fél évig újra együtt voltunk. Engem megviseltek a történtek, csalódtam magamban, és sokat gondolkodtam azon, mi az, ami nem stimmel velem. Aztán két nappal karácsony után G. közölte velem, hogy ez már nem működik, megváltoztam, már nem vagyok ugyanaz a lány, akit megismert. Nagyon fájtak a szavai, és az volt a legrosszabb, hogy tudtam, igaza van. Ő három nappal később, szilveszterkor összejött egy másik lánnyal... Azt hittem, megint beleőrülök a fájdalomba. Soha nem felejtettem el ezt, ez túl sok volt, és hiába tartottuk a kapcsolatot, hiába szerettem volna folytatni a kapcsolatot, a tüske bennem volt, és egyre nőtt a távolság... 

Számoltam a napokat, hogy mennyi van még vissza az egy évből, amíg szednem kell a gyógyszereket. Napra pontosan egy évvel azután, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, besétáltam a lelkigondozóba a pszichiáterhez, és közöltem vele, hogy részemről megtettem, amit megbeszéltünk, szóval én most abbahagyom a gyógyszereket. Azt mondta, oké, de egy hónap múlva menjek vissza kontrollra. Mikor egy hónap múlva visszamentem, megkérdezte, mit keresek ott, hiszen meggyógyultam. 

Próbáltam túllépni a történteken, de nem igazán ment, mert nagyon erős betegségtudatom volt. A következő egy évben tünet- és gyógyszermentes voltam. Egyetemre jártam, buliztam a barátaimmal, de közben nem találtam a helyem, úgy éreztem, más vagyok. 

 

A második pszichózis 

 

Egy évig jól voltam. Aztán egy nap megint nagyon furcsa lett a világ. Az egyetem lépcsőjén üldögéltem éppen, mikor hirtelen úgy éreztem, mintha kitisztultak volna az érzékszerveim, mintha láttam volna a zenét, és azt éreztem, mennem kell. Nemhogy mennem, futnom... Elkezdtem futni az egyetemtől hazafelé, ami nem olyan kis távolság, és eléggé dimbes-dombos... Útközben csak egy keresztet és egy Jézus-szobrot vettem észre. A házunk közelében volt egy temető egy kis templommal. Mikor odaértem, leültem, hogy megpihenjek. Úgy éreztem, meditálnom kell. Soha nem meditáltam korábban, és egyébként is az egészet nagyon különösnek éreztem, úgyhogy hazamentem, és közöltem a szüleimmel, hogy baj van... Ők arra kértek, menjek orvoshoz. Nem akartam, tiltakoztam. Azt hajtogattam, hogy A.-val szeretnék beszélni, majd ő segít. Végül mondták a szüleim, hogy ők beszéltek A.-val, aki elmondta, hogy ő már nem dolgozik a kórházban, de mindenképpen be kellene mennem. Anya megint sírva kérlelt, nem tudtam nemet mondani. Bementem a kórházba, elmondtam, mit érzek, és azt a választ kaptam, hogy megint itt kellene maradni egy időre.  

Ezúttal egy fiatal doktornőt kaptam, aki nem volt nekem túl szimpatikus. Nem is igen emlékszem arra, miket mondott nekem. Két hétig voltam bent, azt mondták, minél előbb vissza kell rázódnom az egyetemi életbe. Úgy beszéltük meg, hogy két évig fogom szedni a gyógyszereket. A diagnózis ugyanaz volt, mint első alkalommal, akut polimorf pszichotikus zavar, de hozzáírta azt is, hogy skizoaffektív zavar... Én ettől megijedtem, kérdeztem, hogy ez mit jelent. Olyasmit mondott, hogy az érzelmeimet nehezen kezelem.  

Visszamentem az egyetemre, folytattam az életem, és közben szedtem a gyógyszereket.  

 

Az utolsó pszichózis 

 

Két évig szedtem a bogyókat, aztán abbahagytam. Eltelt fél év tünet- és gyógyszermentesen, aztán életem eddigi legutolsó és legdurvább pszichózisa következett. 

Úgy kezdődött, hogy nyár volt, tele voltam szabadidővel, és úgy döntöttem, nagytakarítást csinálok a szobámban. Le- és kipakoltam mindent a polcokról, szekrényből, elkezdtem takarítani és pakolászni, de egy idő után nem tudtam tovább haladni, egyszerűen nem jutottam egyről a kettőre. Egyedül voltam otthon, és egyszercsak elkezdtem fenyegetve érezni magam... Fura szagokat éreztem, például kénes szagot, és úgy éreztem, itt a vége, meg fogok halni.  

Ruhástul befeküdtem a kádba, vizet engedtem, és egy darabig ott feküdtem. Aztán kimentem a kertbe, és kopaszra borotváltam a fejem...  

Mikor Apa hazaért, nyilván azonnal látta, hogy nagy gond van. Ez alkalommal is csak azután mentem be a kórházba, hogy beszéltünk A.-val.  

Megint egy fiatal doktornőt kaptam, de őt imádtam. Ő is kedvelt engem, azt mondta, nagyon bájos és szeretnivaló vagyok. Azt tanácsolta, ne legyek annyira szigorú magammal.  

Kitöltetett velem egy IQ-tesztet és egy érzelmi intelligencia tesztet. Engem az érdekelt a legjobban, hogy zseni vagyok-e... Azt válaszolta, hogy úgyis tudom a választ... 

A diagnózis nagyon megviselt. Azt mondta, paranoid skizofrén vagyok, és életem végéig gyógyszereket kell szednem. Ott bőgtem, és az járt a fejemben, hogy nincs értelme tovább élni... 

Viszont mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni, és aminek óriási szerepe van abban, hogy azóta nem volt újabb pszichózisom. Azt mondta, hogy nagyon keményen szoktam azon dolgozni, hogy bekerüljek a kórházba; saját magamat hajszolom bele a pszichózisba, aztán pedig keményen dolgozom azon, hogy újra jól legyek, és egy nap alatt meggyógyítom magam... 

 

A mélypont  

 

 Sok évig tartó mélypont következett. Az egyetemet azért befejeztem, kommunikációból lediplomáztam, magyarból abszolutóriumot szereztem. Az egyetem alatt újságíró gyakornokként dolgoztam, meg rádióztam, és szerettem volna az egyetem után ilyen területen elhelyezkedni, de erre főállásban nem kaptam lehetőséget. Elkezdtem hát másféle munkát keresni. Nem sok lehetőség volt akkoriban a városban, így pár évig hol értékesítőként dolgoztam, hol munkanélküli voltam... Kerestem a helyem.  

Kb. Egy évvel az utolsó pszichózisom után a barátnőm szervezett nekem egy névnapi bulit, ahova A.-t is meghívta. Ő el is jött, és úgy alakult, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Ez volt az első és az utolsó alkalom, ezután megszakadt a kapcsolat. 

Nem sokkal később megbeszéltük egy egyetemi csoporttársammal, hogy találkozunk. Életem eddigi leghosszabb és legrosszabb kapcsolata lett belőle. Hamar összeköltöztünk, így hamar kiderült, hogy neki komoly problémái vannak az alkohollal. Nekem egy porcikám sem vágyott arra, hogy igyak, de nem bírtam nézni, ahogy egyedül megiszik két liter bort, ráadásul a legrosszabb kannásbort... Naivan úgy gondoltam, hogy ha én is iszok az üvegből, akkor ő annyival kevesebbet fog inni... Természetesen nem vált be, és egy idő után én is hozzászoktam ahhoz, hogy minden nap iszok, nem is keveset... Ő az alkoholtól agresszívvé vált, fizikailag nem bántott, érzelmileg viszont annál inkább... Rengeteget veszekedtünk, nagyon féltékeny volt, és sokszor mondott olyat, hogy mennyire értéktelen vagyok, mennyire hülye vagyok... Én sem hallgattam szó nélkül, mindig dühös lettem rá, szakítottam vele, és elköltöztem. De szerettem, ragaszkodtam hozzá, úgy éreztem, szükségem van rá, és féltem, mi lenne velem nélküle, így mindig visszamentem hozzá, bármennyire is megbántott, és bármennyire is fájtak a szavai.  

A vele töltött évek alatt fordult elő az összes öngyilkossági kísérletem. Nem emlékszem pontosan, hány alkalommal próbáltam megölni magam, de négy-öt alkalom minimum volt. Minden esetben gyógyszert vettem be, rengeteget, úgy három havi adagot, és alkoholt ittam rá. Mindig ugyanúgy végződött: elvesztettem az eszméletem, aztán valaki rámtalált, és kihívta a mentőket, akik először a sürgősségire vittek, majd a zárt osztályra... Volt, hogy rámtörték a lakás ajtaját a mentősök... Nagyon szerencsés vagyok, amiért még élek.  

A zárt osztályt azzal indokolták, hogy veszélyes vagyok önmagamra, és csak akkor engednek haza, ha már nem akarom magamat bántani. 

Túl sokszor kísértettem már meg a sorsot ahhoz, hogy újra megpróbáljam. Hálás vagyok, amiért élek, és ma már szeretek élni.  

Ezekben az években egy új doktornő foglalkozott velem a lelkigondozóban. Kezdetben lelkes volt, és mindent megtett azért, hogy segítsen, de mikor azt látta, hogy nem működnek a tanácsai, és már én magam sem hiszek abban, hogy valaha jobb lesz, akkor azt mondta, hogy ő nem tud nekem többet segíteni, ne is járjak hozzá többet terápiára, csak gyógyszert íratni menjek, mert én reménytelen vagyok, és tíz év múlva is pont ugyanitt fogok tartani... Én nem hittem el ezt neki. Nem zuhantam össze ettől a mondattól, inkább dacos lettem, és az járt a fejemben, hogy csakazértis megmutatom, hogy talpraállok. Lehet, hogy pont ez volt a célja vele, nem tudom. Mindenesetre nem sokkal később elkezdődtek a változások az életemben. 

 

 Hullámhegyek és hullámvölgyek 

 

Egyik alkalommal, mikor gyógyszert írattam a lelkigondozóban, a doktornő megemlítette, hogy nemsokára indul egy kutatás, melynek keretében lehetőség van résztvenni egy újfajta terápiában. Elmondta, hogy Magyarországon ez lesz az első mentalizációs terápia, amit a terapeuták külföldön tanultak, és külföldiek fogják segíteni őket a munkájuk során. Kérdezte, hogy lenne-e hozzá kedvem. Természetesen igent mondtam. Azt mondta, nem mindenki kerülhet be a terápiára, lesz először egy beszélgetés, és különböző teszteket kell kitölteni, hogy el tudják dönteni, valóban nekem való-e ez a fajta terápia. Azt is elárulta, hogy az egyik terapeuta az a doktornő lesz, aki az utolsó pszichózisomnál a kezelőm volt a kórházban. 

Úgy hozta az élet, hogy nem sokkal később összefutottam ezzel a doktornővel. Odamentem hozzá, és elkezdtünk beszélgetni. Elkérte a telefonszámomat, és azt ígérte, hívni fognak. 

Fel is hívtak, és megbeszéltünk egy időpontot. Nekem fura volt, hogy a találkozót a Drogambulanciára beszéltük meg. A megbeszélt időpontban ott voltam, és beszélgettünk. Kitöltöttem különböző teszteket is, de mondta a pszichológus, hogy ez még csak a kezdet, a következő alkalommal végig tesztet fogok kitölteni a számítógépen. Úgy is lett, majd megbeszéltük, hogy mikor lesz az első igazi alkalom. Megtudtam, hogy a terápia két részből fog állni: lesz minden héten egy egyéni beszélgetés és egy csoportos beszélgetés. Minden beszélgetést videóra vesznek, és kielemeznek a külföldiek segítségével. A terápia évekig fog tartani, és kifejezetten borderline-osoknak és függőknek javasolt. Akkor tudtam meg, hogy valójában borderline vagyok.  

Az első hónapokban még nagyon szorongtam, alig mertem megszólalni, fekete-fehéren gondolkodtam, és fejből, agyból beszéltem az érzéseimről. Értéktelennek éreztem magam, úgy gondoltam, nem lennék képes helytállni a munka világában, azon gondolkodtam, hogy leszázalékoltatom magam, napi szinten ittam, nem keveset, képtelen voltam kilépni a mérgező párkapcsolatomból, és már nem tudtam hinni abban, hogy valaha jobb lesz. Úgy éreztem, nincs remény.  

Heti szinten jártam az egyéni és a csoportos terápiára, és pár hónappal később felvettek egy munkahelyre. Nem voltam benne biztos, hogy bírni fogom ezt a kötött életmódot, de egy több hétig tartó oktatással kezdődött a munka, tanulni pedig mindig is szerettem, úgyhogy belevágtam. Ezzel egy időben végre pontot tettem a kapcsolatom végére. Úgy éreztem, a munkámat is veszélyeztetném, ha tovább benne maradnék a kapcsolatban, és addigra érzelmileg is eljutottam odáig, hogy le tudtam zárni. 

Voltak félelmeim a munkával kapcsolatban, de végül belerázódtam.  

Pár hónappal azután, hogy elkezdtem a cégnél dolgozni, megbeszéltük egy kollégámmal, hogy sörözünk egyet munka után. Kapcsolat lett belőle, ami megváltoztatta az életemet, aminek nagyon sokat köszönhetek, és amiért nagyon hálás vagyok.  

A munka visszaadta az önbecsülésemet, a terápia és a kapcsolat pedig segített rájönni arra, hogy én is értékes ember vagyok, akit lehet szeretni, és aki képes viszontszeretni.  

Évekig tanultam a terápiában mentalizálni, így ma már sokkal jobban kezelem az érzéseimet. Persze még mostanában is előfordul, hogy úgymond “lecsapódik a mentalizációm”, de egyre ritkábban fordul elő.  

Azóta a kapcsolat és a munka is véget ért, és nemsokára a terápia is befejeződik. De mostanra nagyjából megtanultam szeretni magam, legalábbis hiszek magamban, és eljött az ideje annak, hogy egyedül is megálljam a helyem. 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ujrakezdok.blog.hu/api/trackback/id/tr7614165603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.